[Királyi mese]
Béke
Hol volt, hol nem volt, a mese országába’
Élt ott egy bölcs király, mit gondolt magába’:
Népe a békét, hogy minél többre tartsa
Megértse, szeresse, szívéből akarja
Versenyt kell hirdetni, szálljon a hír messze
Hírnöke azt nyomban dobjára veresse:
Jöjjön minden művész szerencsét próbálni
Királya tetszését telibe találni!
Fessék meg a békét, amily jól csak tudják
Rajzolják, faragják, hegedűkön vonják
Fújják, vagy meséljék, foglalják rímekbe
Öltöztessék hangba, szóba vagy színekbe
Egyszóval mindenki, ami mestersége
Szerencsét azáltal hozhatott fejére:
Mert a győztes díja a király szép lánya
S hozzá ajándékul fele királysága!
Hej, hamar felbolydult a király udvarj
Hasonlít az inkább nekivadult kasra:
Sürögnek, forognak, döngicsélnek szépen
Aki sokat nézi, elszédül egészen
Oly sokan jöttek a versenyre nevezni
Szerencsét próbálni, hírnevet szerezni
No meg a királylány szépséges kezéért
Aranyló hajáért, mosolygó szeméért
Jött biz a sok művész, kalapjában tolla
Kezében szerszáma, bajsza kisodorva
Peckesen mászkálnak helyüket keresvén
Királynak, s lányának pillantását lesvén
Három napot kaptak művük befejezni
Uruk-királyuknak tetszését elnyerni
Hogy ezt kihirdették, csendesült a zsongás
Nem szólt már a moraj, elült a zsibongás
Mert hogy a sok művész munkájához látott
Elnyerni a díjat, mit uruk ajánlott
Aki pedig kész volt, mehetett is nyomban
Be a trónterembe lépve izgatottan
A királynak művét legott előadni
Mesterség-tudását néki fitogtatni
Ott ült ő a trónján, királynéja mellett
A sok tanácsostól trónterme betellett
Három napig jöttek a művészek sorba
Uruknak ízlését egyre puhatolva
Három napig intett a fejével nemet
„Ez sem az”- mondotta - „Nem tud még eleget”
Pedig hiány nem volt a szép alkotásból
Gyönyörű képekből, csendes muzsikából
De a király mondja: „Nem igazi béke”
Meg azt nem másítja, ez a véleményem
Csodálkoztak már a tanácsosok nagyon
Suttogtak, hümmögtek, nőtt az aggodalom
Nem értik királyuk mit forgat fejében
Mily hibát fedez föl mesterek művében
Harmadik nap este nem bírták már tovább
Uruktól ezúttal kérdőn tudakolák:
„Mi hibát lát felség mindezen műveken
Ugyanazt miért mondja egyre csak szűntelen
Itt van ez a szép kép: mesteri a munka!
Békéje töretlen, válna nagy javunkra
Országunkban ilyen béke ha honolna
Ily fenséges tájon népünk ha dalolna”
Mert azon a képen gyönyörű táj látszott
Naplemente rőtje fák levelén játszott
Közepén egy mély tó, rezzenetlen fekszik
„Urunk és királyunk, hogyhogy ez sem tetszik?”
De mire a király válaszolta volna
Kiált ajtajától az ott álló szolga:
„Íme az utolsó, nincsen már több egy se!”
Deli ifjú lépett ekkor a terembe
Izgalomnak bizony nyoma sincsen arcán
Nyugodtan lépeget királyához tartván
Békés a mosolya, könnyed a hajlása
Festményét ahogyan urának ajánlja
Átveszi a király, elmereng a képen
Nézi, egyre nézi, elmerül egészen
Majd meghatott arcán egy nagy könnycsepp csordul
S többé nem int nemet fejével oly zordul:
„Te vagy drága fiam, eddig terád vártam
A verseny győztesét immár megtaláltam!
Tied lesz a lányom, s fele királyságom
Amint megígértem, szavamat mind állom!”
De nem harsant sehol szavára az „éljen!”
A sok úr nem tudta, erre miként véljen
Zavartan topogtak, morajlottak egyre
Nem értik e festmény hogy méltó ily kegyre:
Mert az bizony-Isten! Békés csöppet sem volt
Kevesebb az élő, mint a vérében holt
Villámló ég alatt seregek csatázna
Kopják ütköznek és kardokat ráznak!
Nem értik, királyuk eme vérfürdőben
Emberek halálán, háborgó időben
Mi békéset talál, miért ily művet választ
Miért ez lett a győztes, fel nem foghatják azt
Bölcs királyuk ekkor a zavargást látva
Csendre inti népét, mosolyog a szája
Ujjával a képen egy kis fára mutat
S közelebbre hívja a sok nemes urat
Jelentéktelen fa, fel is alig tűnik
Távolabb áll kissé, hol a csata szűnik
Rajta gerle madár munkáján épp szépít:
Csőrében szál szalma, fészket abból épít
Erre bök a király, mutatja a népnek
Mit talált az imént oly békésen szépnek
Szól hozzá fennhangon, mindenki hogy hallja
Béke gondolatját ő ekképpen vallja:
„Halld meg népem, s értsed! Nem igazi béke
Mit kívülről kapunk, lelkünknek nem éke
Nem nehéz ott békét, nyugalmat meglelni
Hol minden rendjén van, s nem történik semmi!
Ám ha szívedben élsz, világgal nem szaladsz:
Ezer vész között is rendületlen maradsz!
Mint ez a kis gerle, ki csatazajt békít
Szörnyű rombolásban mégis fészket épít
Festője szívében hordozza a békét
Győztesnek így mondom csodálatos képét
Hogy meglelje, nem kell szép tájék vagy zene
Ott van nála mindig: szíve telve vele
Történjék akármi, nyugton marad vére
Méltó ő valóban lányom szép kezére!”
Így szólott a király, felharsant az éljen
Kerekedett bőven, költő mit regéljen!
Oly cifra ünnepség keletkezett nyomban
Hiány biz’ ott nem volt táncban, vigalomban
Hetedhét országra szólt a lakodalom
Három napig nem volt egy perc nyugodalom!
Ifjú pár is ropta, egymás szeme-fénye
(A lánynak is tetszett deli vőlegénye)
Táncukat, hogy mondtam, itt a mese vége
Szívedbe bezárva, fuss békében véle!
Krassó Péter
Béke
Hol volt, hol nem volt, a mese országába’
Élt ott egy bölcs király, mit gondolt magába’:
Népe a békét, hogy minél többre tartsa
Megértse, szeresse, szívéből akarja
Versenyt kell hirdetni, szálljon a hír messze
Hírnöke azt nyomban dobjára veresse:
Jöjjön minden művész szerencsét próbálni
Királya tetszését telibe találni!
Fessék meg a békét, amily jól csak tudják
Rajzolják, faragják, hegedűkön vonják
Fújják, vagy meséljék, foglalják rímekbe
Öltöztessék hangba, szóba vagy színekbe
Egyszóval mindenki, ami mestersége
Szerencsét azáltal hozhatott fejére:
Mert a győztes díja a király szép lánya
S hozzá ajándékul fele királysága!
Hej, hamar felbolydult a király udvarj
Hasonlít az inkább nekivadult kasra:
Sürögnek, forognak, döngicsélnek szépen
Aki sokat nézi, elszédül egészen
Oly sokan jöttek a versenyre nevezni
Szerencsét próbálni, hírnevet szerezni
No meg a királylány szépséges kezéért
Aranyló hajáért, mosolygó szeméért
Jött biz a sok művész, kalapjában tolla
Kezében szerszáma, bajsza kisodorva
Peckesen mászkálnak helyüket keresvén
Királynak, s lányának pillantását lesvén
Három napot kaptak művük befejezni
Uruk-királyuknak tetszését elnyerni
Hogy ezt kihirdették, csendesült a zsongás
Nem szólt már a moraj, elült a zsibongás
Mert hogy a sok művész munkájához látott
Elnyerni a díjat, mit uruk ajánlott
Aki pedig kész volt, mehetett is nyomban
Be a trónterembe lépve izgatottan
A királynak művét legott előadni
Mesterség-tudását néki fitogtatni
Ott ült ő a trónján, királynéja mellett
A sok tanácsostól trónterme betellett
Három napig jöttek a művészek sorba
Uruknak ízlését egyre puhatolva
Három napig intett a fejével nemet
„Ez sem az”- mondotta - „Nem tud még eleget”
Pedig hiány nem volt a szép alkotásból
Gyönyörű képekből, csendes muzsikából
De a király mondja: „Nem igazi béke”
Meg azt nem másítja, ez a véleményem
Csodálkoztak már a tanácsosok nagyon
Suttogtak, hümmögtek, nőtt az aggodalom
Nem értik királyuk mit forgat fejében
Mily hibát fedez föl mesterek művében
Harmadik nap este nem bírták már tovább
Uruktól ezúttal kérdőn tudakolák:
„Mi hibát lát felség mindezen műveken
Ugyanazt miért mondja egyre csak szűntelen
Itt van ez a szép kép: mesteri a munka!
Békéje töretlen, válna nagy javunkra
Országunkban ilyen béke ha honolna
Ily fenséges tájon népünk ha dalolna”
Mert azon a képen gyönyörű táj látszott
Naplemente rőtje fák levelén játszott
Közepén egy mély tó, rezzenetlen fekszik
„Urunk és királyunk, hogyhogy ez sem tetszik?”
De mire a király válaszolta volna
Kiált ajtajától az ott álló szolga:
„Íme az utolsó, nincsen már több egy se!”
Deli ifjú lépett ekkor a terembe
Izgalomnak bizony nyoma sincsen arcán
Nyugodtan lépeget királyához tartván
Békés a mosolya, könnyed a hajlása
Festményét ahogyan urának ajánlja
Átveszi a király, elmereng a képen
Nézi, egyre nézi, elmerül egészen
Majd meghatott arcán egy nagy könnycsepp csordul
S többé nem int nemet fejével oly zordul:
„Te vagy drága fiam, eddig terád vártam
A verseny győztesét immár megtaláltam!
Tied lesz a lányom, s fele királyságom
Amint megígértem, szavamat mind állom!”
De nem harsant sehol szavára az „éljen!”
A sok úr nem tudta, erre miként véljen
Zavartan topogtak, morajlottak egyre
Nem értik e festmény hogy méltó ily kegyre:
Mert az bizony-Isten! Békés csöppet sem volt
Kevesebb az élő, mint a vérében holt
Villámló ég alatt seregek csatázna
Kopják ütköznek és kardokat ráznak!
Nem értik, királyuk eme vérfürdőben
Emberek halálán, háborgó időben
Mi békéset talál, miért ily művet választ
Miért ez lett a győztes, fel nem foghatják azt
Bölcs királyuk ekkor a zavargást látva
Csendre inti népét, mosolyog a szája
Ujjával a képen egy kis fára mutat
S közelebbre hívja a sok nemes urat
Jelentéktelen fa, fel is alig tűnik
Távolabb áll kissé, hol a csata szűnik
Rajta gerle madár munkáján épp szépít:
Csőrében szál szalma, fészket abból épít
Erre bök a király, mutatja a népnek
Mit talált az imént oly békésen szépnek
Szól hozzá fennhangon, mindenki hogy hallja
Béke gondolatját ő ekképpen vallja:
„Halld meg népem, s értsed! Nem igazi béke
Mit kívülről kapunk, lelkünknek nem éke
Nem nehéz ott békét, nyugalmat meglelni
Hol minden rendjén van, s nem történik semmi!
Ám ha szívedben élsz, világgal nem szaladsz:
Ezer vész között is rendületlen maradsz!
Mint ez a kis gerle, ki csatazajt békít
Szörnyű rombolásban mégis fészket épít
Festője szívében hordozza a békét
Győztesnek így mondom csodálatos képét
Hogy meglelje, nem kell szép tájék vagy zene
Ott van nála mindig: szíve telve vele
Történjék akármi, nyugton marad vére
Méltó ő valóban lányom szép kezére!”
Így szólott a király, felharsant az éljen
Kerekedett bőven, költő mit regéljen!
Oly cifra ünnepség keletkezett nyomban
Hiány biz’ ott nem volt táncban, vigalomban
Hetedhét országra szólt a lakodalom
Három napig nem volt egy perc nyugodalom!
Ifjú pár is ropta, egymás szeme-fénye
(A lánynak is tetszett deli vőlegénye)
Táncukat, hogy mondtam, itt a mese vége
Szívedbe bezárva, fuss békében véle!
Krassó Péter